Tegnap elballagott a kisebbik fiam is. Megsirattam. Álltam az iskola sportpályályán, és csorogtak a könnyeim. Napszemüveg volt rajtam, azt hittem senki nem veszi észre. A tízéves unokahúgom kérdezte meg nagyon őszintén: Ennyire meleged van? Nem, csak sírok, és a mutatóujammal megnyomtam az orrát, kicsit lekezelően, ahogy egy felnőtt a gyerekkel szokta. Rámnézett, és vidáman visszanyomta az enyémet. Meghatódtam, és kicsit el is szégyeltem magam.

Vége lett a hivatalos programnak, és az addig türelmesen izzadó hozzátartozók ellepték a teret. Alig talaltám meg a Petyát. Diákokon és székeken át nyomultam abba az irányba ahol tudni véltem. Egyszerre értünk oda Somával, a bátyjával, aki egy másik irányból nyomakodott. Elindult a „tömegből való kiszabadítás”-akció. Soma törte az utat, én hátulról biztosítottam, közöttünk meg Petya. Ez volt a mi hármunk működési módja, a megszokott, a természetes. Így síeltünk, így búvárkodtunk, mi hárman. Kiszabadulva a tömegből összeölelkeztünk, és újra potyogtak a könnyeim. Szerettem volna így maradni velük. Aztán, felnéztem, és megláttam a volt feleségemet, ahogy néz minket, és kicsit félszegen vár. Megint elszégyeltem magam. A fiam nemcsak az enyémek, sőt egyáltalán nem az enyémek. Bátortalanul magunkhoz hívtam Juditot, vagy lehet nem is hívtam, olyan furcsa volt a helyzet. Beálltunk egy családi fotó erejéig, de nekem folyamatosan az járt a fejemben: család vagyunk-e mi még annak ellenére, hogy elváltunk? Később derült ki, hogy a kép életlen és elmosódott lett. Tükrözte a helyzetünket.
Most reggel van. Négyen négyfele. Küszködöm a könnyeimmel.