Egy terapeuta naplója

Hűtlenség

2015. szeptember 16. - Makai B. András

12023265_855453521216878_1555231593_n.jpg

Mióta az eszemet tudom, szerettem volna egy kutyát. Már gyerekeim voltak, amikor végre teljesült az álmom, és vettem magamnak egy óriás schnauzert. Panelbe nem mertem bevinni, igazából nem akartam megfizetni a szobatisztaság árát. Jártam vele kutyaiskolába, de idővel egyre jobban elhanyagoltam. Három éves lehetett, mikor odadtam egy vadásznak, bár félős kutya volt. Azt hiszem elpusztult. Nem szeretek belegondolni.

Mikor családi házba költöztem, újra fellángolt bennem a kutyaszenvedély. Most majd másképp csinálom. Hát nem. Menhelyről hoztunk egyet. Most is emlékszem, hogyan választottam ki. Odamentem a kerítéshez, és Lisán kivül minden kutya odaszaladt hozzám. Mintha azt ugatták volna: engem vigyél, engem vigyél. Csak ő maradt a kennel közepén. Az kell nekem, mondtam a gondozónak, aki megörült, egy nagytestűvel kevesebb. Lisa is úgy járt velem mint az első: a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. Sétálni nem lehetett vele, mert félt mindentől, hamar udvaros kutya lett belőle. Egy hete költöztem el, és ő otthon maradt, egyedül. A szomszéd bácsi gondját viseli, de tudom, hogy az nem ugyanaz. Azzal nyugtatom magam, hogy úgysem foglalkoznék vele többet, ha otthon lennék. De érzem, hogy ez önbecsapás.

Petya fiam nemrég meglátogatta, Lisa meg összepisilte magát örömében. Mindig ezt csinálta, ha elutaztunk hosszabb időre (maximum 1 hétre). Néha azt várom, hogy a szomszéd azzal hív, hogy Lisa meghalt. Jó lenne ezt is megúszni.

A bejegyzés trackback címe:

http://egyterapeutanaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr517791348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.