Esik az eső. Nem gyalogolok, inkább trolizok. Több helyen leszállhatnék, de úgy döntök, a végállomásig megyek, az tűnik a legközelebbinek a lakásomhoz. Figyelem a le- és felszálló embereket. Így veszem észre egy régi barátomat, akit nem láttam jó pár éve. Éppen húzza fel a sapkáját. Hátulról köszönök rá. Megfordul, de úgy tűnik, nem ismer meg. Párás szemüvegén keresztül néz rám. Elhadarom a nevem, hogy oldjam a zavarodottságunkat.
− Tudom ki vagy − mondja, de tekintete ugyanolyan párás marad, mint a szemüvege. − Ne haragudj, de két napja eltűnt a fiam, egész délelőtt a rendőrségen voltam. Abba a lakásba megyek, ahol utoljára lakott, hátha találok valami nyomot, hogy életben van. Tudod, milyen az, mikor eltűnik a fiad!
− Persze, hogy tudom − vágom rá nagy bölcsen, de rögtön kijavítom magam. − Dehogy tudom, még sosem voltam ilyen helyzetben. Szeretnéd ha veled mennék? Azt gondolom, ilyenkor nem jó egyedül lenni.
− Tényleg elkísérnél? Nincs fontosabb dolgod? Nem akarlak feltartani − szabadkozik. Félve nyitjuk ki az ajtót. A srácnak volt már öngyilkossági kísérlete, bármi fogadhat minket. A lakás üres. Átnézzük az otthagyott holmikat. Valami furcsa rendben vannak bezacskózva egy kartondobozba. A telefonját keressük, de nincs ott. Meg valami búcsúlevélfélét, de az sincs. Mindent ugyanúgy teszünk vissza. Az apa nem akarja, hogy a fia tudja, ottjártunk, ha netalán visszamegy.

− Írj neki valamit! − De mit? Mit szoktak ilyenkor? − Nem tudom, írd azt, amit érzel! − Félek! Ezt érzem. − Akkor ezt írd!

Eljövünk, beülünk még egy kávéra. Már nem beszélgetünk. Elkísérem a metróig. Hazamegy. A történetnek azóta szomorú vége lett. Meglett a fiú, de már nem volt életben.