Egy terapeuta naplója

Csak ne legyen egyedül ...

2015. október 20. - Makai B. András

12167139_10207623484402226_1053268685_n.jpg

 

Esik az eső. Nem gyalogolok, inkább trolizok. Több helyen leszállhatnék, de úgy döntök, a végállomásig megyek, az tűnik a legközelebbinek a lakásomhoz. Figyelem a le- és felszálló embereket. Így veszem észre egy régi barátomat, akit nem láttam jó pár éve. Éppen húzza fel a sapkáját. Hátulról köszönök rá. Megfordul, de úgy tűnik, nem ismer meg. Párás szemüvegén keresztül néz rám. Elhadarom a nevem, hogy oldjam a zavarodottságunkat.
− Tudom ki vagy − mondja, de tekintete ugyanolyan párás marad, mint a szemüvege. − Ne haragudj, de két napja eltűnt a fiam, egész délelőtt a rendőrségen voltam. Abba a lakásba megyek, ahol utoljára lakott, hátha találok valami nyomot, hogy életben van. Tudod, milyen az, mikor eltűnik a fiad!
− Persze, hogy tudom − vágom rá nagy bölcsen, de rögtön kijavítom magam. − Dehogy tudom, még sosem voltam ilyen helyzetben. Szeretnéd ha veled mennék? Azt gondolom, ilyenkor nem jó egyedül lenni.
− Tényleg elkísérnél? Nincs fontosabb dolgod? Nem akarlak feltartani − szabadkozik. Félve nyitjuk ki az ajtót. A srácnak volt már öngyilkossági kísérlete, bármi fogadhat minket. A lakás üres. Átnézzük az otthagyott holmikat. Valami furcsa rendben vannak bezacskózva egy kartondobozba. A telefonját keressük, de nincs ott. Meg valami búcsúlevélfélét, de az sincs. Mindent ugyanúgy teszünk vissza. Az apa nem akarja, hogy a fia tudja, ottjártunk, ha netalán visszamegy.

− Írj neki valamit! − De mit? Mit szoktak ilyenkor? − Nem tudom, írd azt, amit érzel! − Félek! Ezt érzem. − Akkor ezt írd!

Eljövünk, beülünk még egy kávéra. Már nem beszélgetünk. Elkísérem a metróig. Hazamegy. A történetnek azóta szomorú vége lett. Meglett a fiú, de már nem volt életben.

Pánikrohamom

eyes-730745_1920.jpg

Furcsa érzés átélni egy pánikrohamot. Kerestem rá más szót, de nem igazán jutott az eszembe. A fürdőszobában tört rám. Éreztem a remegést az egész testemben. Egyre erősödött, légszomjam volt, és azonnal menekülni akartam. Letolt nadrággal nem egyszerű mutatvány. Nem a semmiből jött, és mégis váratlanul ért. Napok óta féltékeny voltam és vágyakoztam. Nehezen ment a kedvesem elengedése. Dühös e-maileket írtam neki, amiket nem küldtem el, néha meg elfogadtam a helyzetet: ez van.
Álltam a WC előtt, és remegni kezdett az egész testem. Kezdtem tudatára ébredni, mi is történik velem. Volt egy pillanat, amikor eldöntöttem, hogy hagyom, sőt elkezdtem szándékosan remegni, ráerősíteni a testi érzésre. Közben, mint egy mantrát mondogattam magamban: hagyd, ne nyomd el.
Ahogy jött, úgy el is múlt, nem tartott tovább egy két percnél. Nagy ürességet éreztem a gyomromban.
Este már nevetve tudtam mesélni róla egy barátomnak.

 

Hűtlenség

12023265_855453521216878_1555231593_n.jpg

Mióta az eszemet tudom, szerettem volna egy kutyát. Már gyerekeim voltak, amikor végre teljesült az álmom, és vettem magamnak egy óriás schnauzert. Panelbe nem mertem bevinni, igazából nem akartam megfizetni a szobatisztaság árát. Jártam vele kutyaiskolába, de idővel egyre jobban elhanyagoltam. Három éves lehetett, mikor odadtam egy vadásznak, bár félős kutya volt. Azt hiszem elpusztult. Nem szeretek belegondolni.

Mikor családi házba költöztem, újra fellángolt bennem a kutyaszenvedély. Most majd másképp csinálom. Hát nem. Menhelyről hoztunk egyet. Most is emlékszem, hogyan választottam ki. Odamentem a kerítéshez, és Lisán kivül minden kutya odaszaladt hozzám. Mintha azt ugatták volna: engem vigyél, engem vigyél. Csak ő maradt a kennel közepén. Az kell nekem, mondtam a gondozónak, aki megörült, egy nagytestűvel kevesebb. Lisa is úgy járt velem mint az első: a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. Sétálni nem lehetett vele, mert félt mindentől, hamar udvaros kutya lett belőle. Egy hete költöztem el, és ő otthon maradt, egyedül. A szomszéd bácsi gondját viseli, de tudom, hogy az nem ugyanaz. Azzal nyugtatom magam, hogy úgysem foglalkoznék vele többet, ha otthon lennék. De érzem, hogy ez önbecsapás.

Petya fiam nemrég meglátogatta, Lisa meg összepisilte magát örömében. Mindig ezt csinálta, ha elutaztunk hosszabb időre (maximum 1 hétre). Néha azt várom, hogy a szomszéd azzal hív, hogy Lisa meghalt. Jó lenne ezt is megúszni.

Menekülés

escape-818184_1920.jpg

Engem is elért ez a menekültek körüli hangzavar. Az első hírek még hidegen hagytak: ez nem az én ügyem. Váradon nem sok menekültet látok - amiről nem tudok az nincs. 

Az én őseim is menekülhettek még ezelőtt 500 évvel (örmény gyökereim vannak). Kisebbségben élek, mióta megszülettem. Azt gondolom, átérzem a menekültek helyzetét, de arra a kérdésre, hogy mit tennék ha a szomszédomba egy menekült család költözne, rögtön egy csomó elutasító sztereotípia jut eszembe.

Múlt héten Szegeden voltam egy napot, és este a barátaimmal egy kocsmát kerestünk. Fogalmunk sem volt hol járunk, rábíztuk magunkat a GPS-re. Egy nagy épület mellett mentünk el. Az tűnt fel, hogy minden szobában ég a villany, és olyan alacsonyan vannak az ablakok, hogy be lehet látni. Be is néztünk mind. Három barnabőrü ember ült egymás mellett egy asztal előtt. Összetalálkozott a tekintetünk. Nem tartott 2 másodpercnél tovább. El is kaptam a szememet. Biztos börtön és cigányok, gondoltam magamban. Dóra mondta ki: menekültek. A határőrség épülete volt. Megtaláltuk a kocsmát, ittunk, röhögtünk, hamar elfelejtettem az egészet. Visszafelé a szállásunkra biztos elmentünk az epület mellett, de annyira belemelegedtünk egy beszélgetésbe, hogy észre se vettük.
Tegnap reggel kiszállok a a fürdőkádból, a jó meleg vízből, a szép házamban, és hirtelen bevillant a három menekült, ahogy néznek.
Semmi nem volt benne, csak a rémület.

Magamról

img_9887jav.jpg

Gyakorló coach és terapeuta vagyok. Olyan fényképésznek tartom magam, aki a saját objektívén keresztül néz rá a közte és a kliense között kialakuló folyamatra, kapcsolatra. A kép azonban bármelyik pillanatban változhat, ezért mindig a legfrissebbel foglalkozunk.

Hiszek abban, hogy ügyfeleim ismerik legjobban a saját életüket. Csupán olyan vakfoltjaik, lezáratlan ügyeik vannak, amelyek időről-időre, lezárást követelve, bukkanak fel. A múltban azonban nem érdemes kutakodnunk, mert egyetlen olyan momentumot sem tudunk kiragadni a belőle, melynek a mában lenne következménye. A múlt ugyanakkor mégis itt van a jelenben, akárcsak az elakadás, és a megoldatlanság. Ezért érdemes mindent most, az adott pillanatban vizsgálni.

Olyan emberekkel dolgozom szívesen, akik felismerik, hogy valamilyen elakadás van az életükben, és változni/változtatni szeretnének. Persze a kevésbé tudatosakat sem akarom kizárni. Sőt!

Ügyfeleim sokféle céllal, elvárással jönnek hozzám. Ezek az ülések során tisztulnak, eltűnnek, sőt újak is megjelenhetnek. Általában elégedetlenek saját magukkal, a működésükkel, élethelyzeteikkel amikben vannak. Ez a mozgatórugó a változáshoz. Csakhogy a változás soha nem indul be ettől az akarástól. Az a tapasztalatom, hogyha jobban megismerik azt amiben vannak, többet tudnak meg arról, hogy hogyan jutnak egyik vagy másik lelkiállapotba, akkor fogják megélni a változást. Az egyik tanárom magyarázata szerint, mi „egészséges neurotikusok” úgy cikázunk a különböző lelkiállapotaink között, mint egy felhőkarcoló liftje. Egy-egy emeleten elidőzhetünk, van mikor hiába nyomjuk a gombokat nem indul, van mikor felismerjük itt már jártunk, vagy az az érzés fog el, hogy hogyan kerültem én ide.

Nekem egy elvárásom van magammal szemben: támogatni őket abba, hogy tudatosabbak legyenek, jobban rálássanak a saját életükre, működésükre. Tudják saját liftjüket kezelni, akár néha még jól is érezzék magukat benne.

Búcsúzás

Tegnap elballagott a kisebbik fiam is. Megsirattam. Álltam az iskola sportpályályán, és csorogtak a könnyeim. Napszemüveg volt rajtam, azt hittem senki nem veszi észre. A tízéves unokahúgom kérdezte meg nagyon őszintén: Ennyire meleged van? Nem, csak sírok, és a mutatóujammal megnyomtam az orrát, kicsit lekezelően, ahogy egy felnőtt a gyerekkel szokta. Rámnézett, és vidáman visszanyomta az enyémet. Meghatódtam, és kicsit el is szégyeltem magam.

Vége lett a hivatalos programnak, és az addig türelmesen izzadó hozzátartozók ellepték a teret. Alig talaltám meg a Petyát. Diákokon és székeken át nyomultam abba az irányba ahol tudni véltem. Egyszerre értünk oda Somával, a bátyjával, aki egy másik irányból nyomakodott. Elindult a „tömegből való kiszabadítás”-akció. Soma törte az utat, én hátulról biztosítottam, közöttünk meg Petya. Ez volt a mi hármunk működési módja, a megszokott, a természetes. Így síeltünk, így búvárkodtunk, mi hárman. Kiszabadulva a tömegből összeölelkeztünk, és újra potyogtak a könnyeim. Szerettem volna így maradni velük. Aztán, felnéztem, és megláttam a volt feleségemet, ahogy néz minket, és kicsit félszegen vár. Megint elszégyeltem magam. A fiam nemcsak az enyémek, sőt egyáltalán nem az enyémek. Bátortalanul magunkhoz hívtam Juditot, vagy lehet nem is hívtam, olyan furcsa volt a helyzet. Beálltunk egy családi fotó erejéig, de nekem folyamatosan az járt a fejemben: család vagyunk-e mi még annak ellenére, hogy elváltunk? Később derült ki, hogy a kép életlen és elmosódott lett. Tükrözte a helyzetünket.
Most reggel van. Négyen négyfele. Küszködöm a könnyeimmel.